Anse Intendance

Ma is a kék minden árnyalatában játszó óceánra ébredtünk. Egyszerűen az ember szeme csak úgy issza a sok kéket, zöldet és napfényt, mindig azt veszem észre, hogy önmagában az egy lelki béke itt, hogy ilyen látvány tárul nap, mint nap az ember szeme elé. Persze, a magunk fajta napelemeseknek meg kiváltképp csoda, hogy szikrázóan és perzselően süt a nap, hiába van itt december.

Reggel Victoriából egy sokak által (köztük Eli barátnőm) dicsért partot vettünk célba, ami nem más, mint a sziget déli részén lévő Anse Intendance.  Természetesen ismét a buszos közlekedést vettük célba és bár van busz idáig, de igen ritkán jár (3x egy nap) és a reggelit sikerült lekésni, így a közeli Anse Takamaka felé közlekedő buszt választottuk egy helyi tanácsára, azt mondta onnan gyalogosan is elérjük Intendance-t.  Útközben az egyik buszmegállóban arra lettünk figyelmesek, hogy magyarul rikkantották el magukat egy 4 fős társaság, azt tanakodva, vajon ez a busz számukra megfelelő-e. Tessék, 8000 km választ el otthonról, de magyarokra bukkanunk. Ők tovább mentek a busszal, mint mi, viszont amikor leszálltunk, akkor szóba elegyedtünk a helyiekkel és kiderült, hogy az egyik kreol parti rendőr épp ugyanide tart gyalog, mint mi, így vele tartottunk. Közben egyszerre kiderítettük azt is, hogy hazafelé mikor megy busz és megbeszéltük vele, hogy csatlakozunk hozzá és 4 órakkor együtt indulunk majd.

A part valóban mesébe illően szép, leginkább számunkra Praslin Anse Lazio-jára emlékeztet. Minimális ember volt itt, pedig épp a parton van a Banyan Tree Resort-ja is. A part maga meglehetősen hosszú, az elején egy a Banyan Tree-hez tartozó parti bárral, ahol helyi Takamaka rumos koktélt és sört is találunk, ha erre vágyunk.

Látszólag igen nagy hullámok tornyosultak a partnál, mi pedig egy árnyékos helyre húzódtunk az egyik elszigetelt kis sarokban. Bár a vízben nem sokan voltak és én nem a bátorságomról vagyok híres, szóval igen nagy majréval, de végül teljesen könnyen sikerült a hullámverésen átjutni. Mondhatni nagyobb volt a füstje , mint a lángja. A vízben a partot szegélyező hatalmas gránit tömbök felé vettük az irányt, hiszen jól tudjuk, ezeken a helyeken találkozhatunk a legjobb víz alatti élővilággal. Bár Cousin-hoz képest ez is könnyen úszható volt, hogy ne fáradjak ki teljesen az áramlatokban történő úszásban, így az ilyenkor megszokott módszerrel ketten úsztunk Lacival, amit úgy kell elképzelni, hogy a vízben belém karol és én is úszok mellette, de így sokkal biztosabb, hogy ha hullámtöréses sziklák körül úszkálunk, akkor nem tudunk elsodródni és nekem is nagyobb biztonságot ad. Bár az élőhely alapján minden pillanatban a szirtcápákat vártuk alattunk megpillantani, sajnos ez nem sikerült, viszont szuper unikornis halakat láttunk, ami csak Cousinon láttunk ezelőtt. A vízből aztán gond nélkül partot értünk, majd a partban gyönyörködtünk strandolás közben. Visszafelé sétálva hirtelen ismerős nyom ütötte meg a szememet a homokban, a tenger felől, a bokrok irányába. Annyira szürreális volt az az egy másodpercnyi felismerés, amikor rájöttem, hogy ez itt az orrom előtt bizony egy teknős nyom, amit akkor hagynak, ha fészkelni jönnek. A szezonja ennek egyébként novembertől-márciusig tart, így láthattunk még idén márciusban Cousinon fészekrakást és tessék, milyen az élet, a szezon kezdetére ismét itt vagyunk. Sajnos a fő szigetek körül a teknősök száma azért nem éri el a Cousinhoz hasonlót, illetve a fészkelésük sikeressége is nagyon alacsony a rengeteg kutya és patkány miatt, akik kiássák és megeszik a tojásokat. De ez egyértelműen egy nyom volt, amit követve megtaláltuk a fészek helyét is, amit ásott. Annyira örültünk, szívem szerint már raktam is volna rá, a Cousinon használt jelölést. A tréning nem volt haszontalan 2,5 hónapig,  remélem büszkék lennének ránk. Később aztán több helyen a parton találkoztunk elkerített kis helyekkel, melyen felhívják a figyelmet, hogy az érintett területet hagyd békén (ezeket már megjelölték). Ekkora értettük meg, ezen a helyen teknősök fészkelnek!!

teknős nyom, összetéveszthetetlenül

juhu, igen, egyedül találtuk

Kifelé láttuk meg a táblát is, ami elkerülte a figyelmünket érkezéskor, ahol tényleg írják, hogy kiemelten fontos terület és igen átfogó információt írnak le a teknősökről, valamint külön felhívják a figyelmet, hogy evésük, vadászásuk tilos és nagyon komoly pénzbírságot és börtönbüntetést von maga után.
Indulás előtt még egészen közel a fákon két seychelle-i vércsét sikerült végre tüzetesen megnézni magunknak. Ekkor toppant be mellénk a rendőrnő is, akinek lelkesen mutogattuk a madarakat, mire mondta, hogy bizony minden nap itt vannak. Gyorsan el is döntöttünk, hogy akkor mi is visszatérünk még ide, hogy pár fotót is tudjunk csinálni, mert ma csak a víz alatti kameránk és fényképezőnk volt velünk.

Pár perc sétálás után a helyi rendőrnő beszélgetésbe keveredett egy kisbuszos ismerősével. Mi nem akartunk zavarni, így lassan tovább sétáltunk, majd láttuk, hogy beszáll hozzá, gondoltuk integetünk majd neki, hiszen elviszik ők a gyalogút nagy részén. Szegény amúgy is minden nap erre jár, munka gyanánt. De legnagyobb meglepetésre lefékeztek mellettünk, hogy felvegyenek, hiszen a rendőrnő szerint együtt indultunk útnak, nem szép dolog, ha ő csak úgy itt hagy minket. Bár a kisbusz zárt volt és csak elöl volt a megszokott ülése, ahol elvileg 3 ember fér el, itt Seychellen ez nem zavar senkit, ha nagyon akarnak valamit. Gond nélkül kitalálták, hogy én Laci ölébe ülve elférek ezen a rövid szakaszon, így kis kupacként a kocsiban utaztunk, a sofőr, a rendőrnő és mi. Közben természetesen nagyokat nevettünk és arról beszélgettünk, hogy míg Európában sokszor elképzelni sem tudunk hasonlót (vagy épp azonnal megbüntet a rendőr érte) itt mondjuk egy nagyon rövid szakaszon természetes, hogy az emberek kisegítik egymást és hatalmas nevetgélések közepette, igazi buli hangulatban értünk a közeli busz megállóba. Ez az egyik olyan dolog, ami nekem a Seychelle lelkét jelenti, a helyiek barátságossága, kedvessége és életszeretete. Annyi mosoly, segítőkészség és öröm ér egy napon itt, hogy össze sem lehet hasonlítani semmi mással. Itt még Mahén is, ha odaérsz a kisebb út menti buszmegállóba várni a buszra, általában szokás köszönni az ott lévőeknek, akik többnyire boldogan viszonozzák az üdvözlést. Nekem első nap Magyarországon mindig akkora sokk szokott lenni, amikor lemegyek a buszmegállóba, az egy dolog, hogy hideg van, de hiába robbanok be teljes seychelle-i jókedvbe, sajnos senki sem mosolyog vissza rám, így teli hófehér mosollyal, néha majdnem ráköszöntem önkéntelenül is az idegenekre, de gyanítom inkább arrébb mennének attól tartva bolond vagyok.

Az itteni buszos közlekedést többnyire a helyiek használják és az esetek nagy részében az egyetlen fehérek vagyunk az amúgy tömött buszokon. És tudjátok mit? Valahogy elképzelni sem tudok természetesebb és jobb , számomra otthonosabb közeget, mint amikor kreolok vesznek körül és én vagyok végre „kisebbségben” , fehéren. Igaz, itt szó sincs arról, hogy emiatt bárki még egy pillanatra is megrökönyödjön rajtad. Újra és újra elbűvöl ennek az országnak a kedvessége, az itt élő emberek nyitottsága és életvidámsága. Receptre kéne felírni Mindenkinek!