Élet a Seychelles-szigeteken

Ma úgy döntöttünk, hogy egy ajánlott túraútvonalat veszünk célpontul. A túraútvonal végén egy csodás part található, Anse Major. Victoriáig buszoztunk, onnan pedig a LagunTravel munkatársa, Buddy vitt el minket egészen a túraútvonal kezdetéig.

1-1,5 órás túrának írják mindenhol és figyelmeztetnek, hogy vigyél magaddal sok vizet, amit mi is erősen ajánlunk, hiszen majdnem végig napos részen megy a túraútvonal. Az út elején egy Batman Studio nevű helyen egy helyi azzal próbál turistákat fogni, hogy repülőkutyát tart egy ketrecbe, amit kivesz fotózkodáshoz, annak aki eleget fizet. A túraútvonalon csodás kilátás nyílik a szomszédos Silhouette és North Island-re, illetve több kristálytisztű vizü patak is keresztezi utunkat. Az út végén pedig egy homokos part, az Anse Major várja a megfáradt embereket. Ide csak így gyalog, vagy pedig csónakkal lehet eljutni. Külön érdekessége a helynek, hogy ide fut be a Major folyó is, a partnál egy külön édesvizi természetes „medencét” kialakítva, egészen különleges élményt nyújt. 

 

 

 

Bementünk a vízbe kétszer is sznorizni, fotózni és filmezni, egészen lenyűgöző volt belegondolni, hogy kis híján decembert írunk, mi pedig a tomboló hőségben úszunk az Indiai-óceán meleg hullámaiban. Kell ennél több? Újra és újra úgy érezzük , hazatértünk.

 

 

 

 

 

Mire kijöttünk a fürdésből két rendőr volt a parton, akik minden nap ott vannak  és vigyázzák a part nyugalmát és a turisták értékeit. Elmondásuk szerint ez egy nagyon nyugodt part az is kiderült, hogy a rendőrök közül az egyik Nepálból jött, így erről beszélgettünk egy ideig.

Miután kellően kiúsztuk magunkat, a délutáni órákban hazafelé vettük az irányt. Az utat visszafelé is teljesíteni kellett, ám valamiért erről az oldalról kicsit könnyebbnek tűnt. Az út végén fogtunk egy buszt magunknak Danzil-nál és egészen Victoriáig süvítettünk vele. Itt első utunk a nagy piacra vezetett, ahol még sikerült néhány árust elcsípnünk papayával, mangóval és passion fruit-al, így gyümölcsökkel megrakodva mentünk a helyi take away-be. Miután jól laktunk, a buszállomásra mentünk, ahol most már tudtuk, hogy a La Retreite irányába kéne menni ahhoz, hogy felhozzon minket a busz a hegytetőre ahol lakunk. Elvileg az információ biztos volt, mi pedig beültünk a helyiek közé egyetlen turistaként és vártunk,  hiszen ez a busz fényévente közlekedik idáig, mondták. Gondoltuk kivárjuk, eleget kutyagoltunk már. Végül elindultunk a busszal, ahol egy idő utána  a buszsofőr kérdezte tudjuk-e hova megyünk, valószínűleg nem sok turista jár velük. Mondtuk, hogy tudjuk, oda megyünk ahova írva van a buszon, annak a hegynek a tetejére. Amikor az út nagy részét megjártuk, felbukkant a hegy tetején lévő nagy antenna, mondtuk neki serényen mutogatva, hogy oda megyünk. Lelkesen bólogatott, majd a következő buszállomásnál, ahova le szoktunk amúgy gyalogolni, közölte, hogy ő eddig jött, viszlát. Közben az ajtón behajolva még valaki megkérdezte felmegy e a hegyre, de ő hevesen a fejét rázta, majd kipaterolt bennünket. Mit volt mit tenni, tudomásul vettük, hogy ismét rossz buszra szállhattunk. Felfelé kutyagolva szóba elegyedtünk a szintén a hegyre tartó kérdezősködővel, akiről kiderült, hogy Zimbabwe-ből jött, a felesége kapott itt állást és az egész család a gyerekekkel ide költözött. Tőle kérdeztük jár e busz erre felfele, mire kiderült, hogy annak is fel kellett volna mennie a hegyre, amin mi ültünk, de a buszsofőr egyszerűen 3 emberért nem megy fel a hegyre , hanem inkább kirakja az embereket lent. Nem hittünk a fülünknek. Szóval jó buszon voltunk, egyszerűen szabotálták a buszjáratot…. de legalább lett egy újabb ismerősünk, aki kérte, ha arra sétálunk reggelenként (megmutatta a házát az út mellett) integessünk neki.

így hát maximális mértékig elcsigázva értünk haza a kalandjainkból, ahol már várt a sok-sok éhes kutya és cica száj.