Élet a Seychelles-szigeteken

Ma egy hete érkeztünk ide, hogy repül az idő. Ez egyben azt is jelenti, hogy egy teljes hetet sikerült túlélnünk, amit a megérkezésünk napján nem tudtam elképzelni. Nagyjából próbáltam felkészülni arra, ami vár ránk, de a valóságban meg voltam rettenve. Sok ismeretlen ember, akiket nem értettem, ezernyi új élmény, egy sziget ami gyönyörű, de egyben félelmetesen izolált is. Az első pár napban tényleg minden erőmmel azon voltam, hogy kibírjam a csótányokat amikkel éjjel találkozol a fejlámpád fényénél, a pottyantós budi átható bűzét és a benne ezerszámra tolongó moszkitókat, a döglött nyúlkoponyát és méterest mocskot a szobánkban és mindenhol, ahol csak el lehet képzelni, a 15 éve itt álló pókhálót, a retkes csepegtetőt a konyhában és még sorolhatnánk. Azóta kicsit próbáltuk helyre tenni a dolgokat, a szobánkat elviselhetőre takarítottuk, már jó érzéssel jövünk be, bár a párnáink kicsit fura szagúak, ma is a napon próbálom szagtalanítani, bár még mindig jobb mint amit első nap próbáltak ránk sózni, az konkrétan teljesen át volt penészedve. Kitakarítottuk ma az egész fürdőszobát fertőtlenítőszerrel, nem hazudok, szerintem a csempe minimum 10 éve nem volt lemosva, én ilyen koszt életemben nem láttam ami arról lefolyt, fekete volt és undorító. Laci kipucolta a lefolyókat is, ahol megáll az összegyűlt hajszál és egyéb kosz, embertelen büdös volt, de csak ennyi kellett ahhoz, hogy például a konyhában megszűnjön a csap erős csepegése, ami egy vödörbe gyűlt és amit szintén senki soha nem öntött ki, így az a konyhaszekrény alá folydogálva büdösödött… Összepakolta a szana széjjel heverő zacskókat, én pókhálótlanítottam és mostam a ruháinkat ezalatt. Majd kiteregettem, a szárítóköteleken rendszeres vendégeink a csodaszép nektármadarak. Hosszú ívelt csőrük kolibriszerű kinézetet biztosít számukra. 

Napi feladataink között a szünetekben úszással frissítettük magunkat, láttunk egy csomó szép színes halat, valamint nagyon aranyos pici tintahalakat is csapatban. Ezeket legutóbb amikor Seychellen jártunk Praslinon, Anse Lazional is lehetett látni, így jó ismerősökként tekintettünk rájuk.

A sziget szépsége és élővilága lenyűgöző, bár mindenki küzd a szűnni nem akaró moszkitó áradattal, bőven kárpótol érte a csontjainkig hatoló meleg, az örök napsütés, a türkizkék óceán, az ezernyi itt fészkelő madár, a szobánkban lakó aranyos gyíkok, a hullámok morajlása, amire elalszunk és a vészmadarak lidércszerű rikoltozása éjszaka, amikor visszatértnek a nyílt vízről, fiókáikhoz.

Ma teljesült az egyik legnagyobb vágyam is, Alex megint áthívott mindenkit magához kávéra és sütire (komolyan, már azon töröm a fejem mit és hogyan küldünk neki otthonról, hogy mindezt, amit tőle kapunk, valahogy megháláljuk) és mivel tegnap mondtam neki, hogy mint itt a helyiek javának, nekem is Bob Marley a kedvencem, így ma a friss kávé mellé Bob Marleyt hallgathattam egy helyi (lassan talán mondhatjuk) barátunkkal, aki a göndör afro haját rázva énekelte a refrént. Mondtam neki, hogy akárhányszor elegem lesz a moszkitókból, mindig gyógyító zene terápiára megyünk.

Egyébként itt, a szigeten, onnan tudod, hogy elkezdődött a hétvége, hogy mindenki befejezi a munkát péntek 1-2 között, a főnökünk Tom Praslinon tölti a hétvégét, így a helyi vadőrök arcán megjelenik az önfeledt boldogság és a generátorunk is egész délután 2-től működik folyamatosan (úgysem ellenőriz már senki). Nem tudom mennyire írtunk erről, de az áramot egyelőre generátor biztosítja számunkra, ami többnyire csak ebédszünetekben és később este kb. 6-tól működik éjfélig. Ilyenkor van csak villany, működik a hűtő és megy a ventilátor, amit sajnos az éjszaka  nagy részében nélkülöznünk kell.