Tegnap este is pihentünk, így elmaradt a kis beszámlónk. Port Launey volt a cél, sokan ajánlottátok és mi is oda terveztünk menni. A buszközlekedés szokásos volt, nagyjából 1óra volt Victoriából átbuszozni odáig. A part nagyon szép és igen hosszú, mellette egy igen gyönyörű hotel az Ephelia Resort húzódik. Rengeteg minden van a parton, kis kitelepült take away árusok, helyi hajótúrákat szervezők és persze, mivel ez nagy és népszerű part, itt már összefutunk néhány emberrel is. Természetesen ez sem heringfekvést jelent itt Seychellen… egy korai vagy késő Görögországot, amikor még nincs teljes szezon. Azért még ez sem egy tömeges nyaralás nem igaz? 

 

Port Launey

Port Launey környéke korallos, igen szép víz alatti élővilággal. Mi azért vagyunk egy picit elfogultak, hiszen Cousin ilyen szempontból a múltkor mérhetetlenül elkényeztetett minket. Amikor olyan hétvégék voltak, hogy mindenki elment a szigetről és csak a miénk volt egy teljes sziget, annak minden partjával illetve teknősök állandóan úszkáltak és cápákat is találtunk a védett vizeknek köszönhetően, akkor azért elkényeztetve érzi magát az ember. Itt ugyan nem voltak teknősök, de nagyon pompás halas korallos élővilág volt, hihetetlen jól úszható és megközelíthető parttal, mint láttuk kisgyerekeseknek is ideális volt. Tényleg remek kis pont és szép dolgokat lehet látni. Rengeteget fürödtünk, igazi strandolós napunk volt. 

Hazafelé még Victoriában vettünk take awayt és hazabuszoztunk vele. Kipróbáltunk egy újabb buszt, ami szintén nem hozott fel ide, de végre sikerült kideríteni a sofőrtől, hogy melyik lesz nekünk megfelelő. Mi sem mutatja jobban, hogy nem olyan hatalmas ez a sziget, hogy reggel a buszon azokkal az ismerőseinkkel találkoztunk, akik segítettek a hegyen átgyalogolni és hazatalálni (emlékeztek a kreol srác az angol barátnővel) illetve este a Zimbabwe-i  másik ismerősünkkel jöttünk egy buszon.

A mai nap vásárolni voltunk és más dolgokat intéztünk egy fél napig, majd hazaérve, ahogy terveztük is úgy döntöttünk grillezni fogunk. Alex ugyan megtanított minket a jó kreol marinádra, de mivel nem voltunk biztosak minden összetevőben és amúgy sem beszéltünk, mióta megérkeztünk, úgy döntöttünk felhívjuk a barátunkat. Ahol lakunk igen hektikusan van csak térerő, így az utcára kell sétálni, hogy tudjunk telefonálni. Kétszer is próbáltuk hívni, de nem vette fel, én már gyanítottam, hogy azért , mert nem ismerte a számunk, azonban mégis visszahívott pár perc múlva és amikor rájött, hogy mi vagyunk nagyon nagyon megörült. Jövő hétvégén jön át Mahéra, hogy Victoriában találkozzunk, illetve a marinád receptet is átvettük újra vele. Töviről hegyire kikérdezte milyen halat szeretnénk sütni és mindent elmondott amit tudni kell. Úgy meghatódtam azon, hogy halljuk a hangját a mi nagybetűs itteni Barátunknak, hogy persze lányos módra azonnal el is pityeregtem magam a meghatottságtól. Főleg, mivel ahogy beszéltünk innen pont látni Cousin-t, ahol lelki szemeimmel láttam Alexet is. A nagy örülés után aztán abban maradtunk, hogy a részleteket megbeszéljük emailben, amin biztos elér minket. Előre látom mennyire fogunk örülni mindannyian egymásnak, alig várom mit szól az ajándékainkhoz .

Szóval Alex helyi receptje alapján csináltuk a szokásos chili-fokhagyma-olivaolaj-chilis szósz- szója szósz marinádunkat illetve én magamnak csirkét is pácoltam, amit a ház mellett lévő kókuszpálma leveleire tűztünk fel, mint egy kis saslikot. Bár a tűz csiholásával meggyűlt a bajunk, de végül sikerült és olyan halat sütöttünk, hogy Alex melle csak úgy dagadhat a büszkeségtől. Állagra is fűszerezésre is nagyon finom lett. Mint biztos tudjátok régről, én általánosságban nem szeretem a halat és a hal ízt, ami egészen Seychelle-ig szokott tartani, mert itt mindig akad olyan hal, amitől ledöbbenek, hogy én ezt szeretem és ennek nincs hal íze. Hát ez ma, olyan volt!
  

 

Ma, ahogy előre jeleztük is nem mentünk messzire, mert tegnap annyira elfáradtunk, hogy szinte ülve aludtunk este blog írás közben. Szóval ma úgy döntöttünk kicsit pihenünk és „csak „ itt sétálunk le a hegyről, ami azért felér egy kisebb teljesítménytúrával. A hegyről leérve egy tündéri kis parton találja magát az ember, illetve kicsit messzebb gyalogolva egy még annál is kisebben.

Kilátás Praslinra

A mai nap így a fotózásé és a filmezésé volt, ültünk az árnyékban, iszogattunk a helyi sört és élveztük az óceán morajlását. A nagyobb parton két barátságos kóbor kutyával futottunk össze a kisebb partra érve pedig megint helyi rendőrökkel (rendőrnőkkel ez esetben) találkoztunk, pedig egyetlen turista sem volt a parton.

 

Ez jellemző Seychelle-re hogy általában mindig találsz olyan partot ami csak a tied meg a helyi élővilágé. Tudom, hogy ez egy-egy Görögország vagy Olaszország után hihetetlennek hangzik, de ez itt a valóság. A part egyedül a Tied, olyan, mint a mesékben, mintha egy filmben szerepelnél. Itt ez a valóság!

 

 

A nap végén hazafelé be szerettünk volna menni a North East Point take awaybe, hogy vacsorát vegyünk. Délben mikor ott jártunk nyitva volt, úgy gondoltuk ez is ugyanolyan lesz, mint a többi take away, bezár 14:00 körül és 17- 18:00 körül újra kinyit… hát nem is tévedhettünk volna nagyobbat…
A szomszédos indiai boltban mondták, hogy legközelebb reggel nyitnak majd a szomszédban, szóval a tervünk füstbe ment.  Mi azonban sohasem esünk kétségbe itt… a mélyhűtőben várt minket csirke, úgyhogy úgy döntöttünk főzünk magunknak Seychelle-i kókusztejes csirke curryt. Természetesen nem most próbáltuk ezt először megfőzni, 2012 óta próbálom néha jeles alkalmakkor reprodukálni Magyarországon, innen hozott fűszerekkel. Idén Alex is tanított minket Cousin-on és vele együtt főztünk ilyet, úgyhogy hazafelé a hegyre tartva bementünk a legkisebb indiai boltba és vettünk fűszereket. Illetve vettünk volna, ha biztos lettem volna mi kell bele, hiszen eddig mindig zsebben volt az internet, ahonnan könnyen elolvasom. Itt ugye ez nincsen, a curry természetes és a sáfrány is (nem ugyanaz az aranyárban lévő sáfránnyal), de nem voltam benne biztos nem marad e ki még valami ami nagyon lényeges és nincsen itthon. így hát két perc alatt beszélgetésbe elegyedtünk a szintén a boltban várakozó kreol apukával, aki a kislányával vásárolt és pár perces beszélgetés után átbeszéltük a recept alapjait is. Kiderült semmit sem felejtettem ki, a négy fűszer keverék az amit a kis boltban nem kapni, de e nélkül is kellemes lett a recept. Egyébként jellemző a helyi kreolokra ez a kedvesség és barátságosság (legalábbis akikkel eddig találkoztunk az elmúlt években), ha látják, hogy érdekel és nyitott vagy, akkor azonnal kedvesek és segítőkészek lesznek. Ez a férfi a pici gyerekével például annyira lelkes volt, hogy mi ezt főzünk, hogy azonnal meghívott magához is valamelyik nap egy vacsorára, hogy megfőzze nekünk és megtanítson rá hogyan kell igazából.

Hazafelé még az út mentén szedtünk pár fahéj-fa levelet, ami szerves része a  curry-nek. Otthonra a szárított leveleket használjuk, de itt mennyivel más az út mellett a friss leveleket leszedni? Elmondhatatlan.
Itthon aztán Alextól kapott helyi, kreol és reggae zenét hallgatva, táncikálva és helyi Takamaka barna rumot, koktélnak keverve iszogattunk és főztünk. Szóval take away ide vagy oda, nem ijedünk meg, lett itthon helyi fogás. Mi másért jöttünk volna különben harmadszorra? Minden alkalommal olyan érzés, mintha haza térnénk.

Ma úgy döntöttünk, hogy egy ajánlott túraútvonalat veszünk célpontul. A túraútvonal végén egy csodás part található, Anse Major. Victoriáig buszoztunk, onnan pedig a LagunTravel munkatársa, Buddy vitt el minket egészen a túraútvonal kezdetéig.

1-1,5 órás túrának írják mindenhol és figyelmeztetnek, hogy vigyél magaddal sok vizet, amit mi is erősen ajánlunk, hiszen majdnem végig napos részen megy a túraútvonal. Az út elején egy Batman Studio nevű helyen egy helyi azzal próbál turistákat fogni, hogy repülőkutyát tart egy ketrecbe, amit kivesz fotózkodáshoz, annak aki eleget fizet. A túraútvonalon csodás kilátás nyílik a szomszédos Silhouette és North Island-re, illetve több kristálytisztű vizü patak is keresztezi utunkat. Az út végén pedig egy homokos part, az Anse Major várja a megfáradt embereket. Ide csak így gyalog, vagy pedig csónakkal lehet eljutni. Külön érdekessége a helynek, hogy ide fut be a Major folyó is, a partnál egy külön édesvizi természetes „medencét” kialakítva, egészen különleges élményt nyújt. 

 

 

 

Bementünk a vízbe kétszer is sznorizni, fotózni és filmezni, egészen lenyűgöző volt belegondolni, hogy kis híján decembert írunk, mi pedig a tomboló hőségben úszunk az Indiai-óceán meleg hullámaiban. Kell ennél több? Újra és újra úgy érezzük , hazatértünk.

 

 

 

 

 

Mire kijöttünk a fürdésből két rendőr volt a parton, akik minden nap ott vannak  és vigyázzák a part nyugalmát és a turisták értékeit. Elmondásuk szerint ez egy nagyon nyugodt part az is kiderült, hogy a rendőrök közül az egyik Nepálból jött, így erről beszélgettünk egy ideig.

Miután kellően kiúsztuk magunkat, a délutáni órákban hazafelé vettük az irányt. Az utat visszafelé is teljesíteni kellett, ám valamiért erről az oldalról kicsit könnyebbnek tűnt. Az út végén fogtunk egy buszt magunknak Danzil-nál és egészen Victoriáig süvítettünk vele. Itt első utunk a nagy piacra vezetett, ahol még sikerült néhány árust elcsípnünk papayával, mangóval és passion fruit-al, így gyümölcsökkel megrakodva mentünk a helyi take away-be. Miután jól laktunk, a buszállomásra mentünk, ahol most már tudtuk, hogy a La Retreite irányába kéne menni ahhoz, hogy felhozzon minket a busz a hegytetőre ahol lakunk. Elvileg az információ biztos volt, mi pedig beültünk a helyiek közé egyetlen turistaként és vártunk,  hiszen ez a busz fényévente közlekedik idáig, mondták. Gondoltuk kivárjuk, eleget kutyagoltunk már. Végül elindultunk a busszal, ahol egy idő utána  a buszsofőr kérdezte tudjuk-e hova megyünk, valószínűleg nem sok turista jár velük. Mondtuk, hogy tudjuk, oda megyünk ahova írva van a buszon, annak a hegynek a tetejére. Amikor az út nagy részét megjártuk, felbukkant a hegy tetején lévő nagy antenna, mondtuk neki serényen mutogatva, hogy oda megyünk. Lelkesen bólogatott, majd a következő buszállomásnál, ahova le szoktunk amúgy gyalogolni, közölte, hogy ő eddig jött, viszlát. Közben az ajtón behajolva még valaki megkérdezte felmegy e a hegyre, de ő hevesen a fejét rázta, majd kipaterolt bennünket. Mit volt mit tenni, tudomásul vettük, hogy ismét rossz buszra szállhattunk. Felfelé kutyagolva szóba elegyedtünk a szintén a hegyre tartó kérdezősködővel, akiről kiderült, hogy Zimbabwe-ből jött, a felesége kapott itt állást és az egész család a gyerekekkel ide költözött. Tőle kérdeztük jár e busz erre felfele, mire kiderült, hogy annak is fel kellett volna mennie a hegyre, amin mi ültünk, de a buszsofőr egyszerűen 3 emberért nem megy fel a hegyre , hanem inkább kirakja az embereket lent. Nem hittünk a fülünknek. Szóval jó buszon voltunk, egyszerűen szabotálták a buszjáratot…. de legalább lett egy újabb ismerősünk, aki kérte, ha arra sétálunk reggelenként (megmutatta a házát az út mellett) integessünk neki.

így hát maximális mértékig elcsigázva értünk haza a kalandjainkból, ahol már várt a sok-sok éhes kutya és cica száj.

Csütörtökön érkeztünk meg Mahéra, ami a Seychelle-szigetek legnagyobb, központi szigete. A legutóbbi két alkalommal nem sok időt tudtunk ezen a szigeten tölteni, azonban most 3 hetet leszünk itt, hogy felfedezzük az egészet.

Sokan kérdeztétek mit is csinálunk itt újra, cicákra és kutyákra vigyázunk, illetve tanítjuk őket pozitív megerősítéses állat tréninggel.

 Kellett pár nap amíg minden elrendeződik körülöttünk, tegnap itt a környéken tettünk felfedező körutat ahol lakunk, ma viszont már izgalmasabb kalandokba keveredtünk.

Gyönyörű kilátásunk van onnan ahol lakunk, Praslint, Cousin-t és Aride-ot is látjuk, mindazt, amit annyira, de annyira szeretünk. Viszont mivel magasan lakunk így kisebb gyalogtúrával jutunk le a buszig, ami viszont igen izgalmas, hiszen egy helyi kis falun át visz az egyik útvonal, tele mosolygós, vidám helyivel, a házakból kihallatszó zenével, mindenki integet, mosolyog és köszön, amitől egy perc alatt újra visszarázódunk ebbe a világba és az igazi Seychelle érzésbe.

Ma Victoriában tettünk egy kirándulást, ahol először a Botanikus Kertet látogattuk meg.  Minden alkalommal, amikor itt jártunk megfogadtuk, hogy egyszer ide is bemegyünk , így most az első programjaink közé tartozott. A Botakinus Kertbe 100SCR a belépő fejenként, viszont ha például nem jutnánk át Praslinon a Valeé de Maiba azaz a Május Völgybe, akkor itt is láthatunk Coco de Mer pálmákat és rengeteg egyéb endemikus növényt. Az egész nagyon rendezett, könnyen körbejárható minden életkorban és edzettségi szinten. Még aldabra teknősöket is tartanak, így azokat is van lehetőségünk megtekinteni.

Itt sikerült látni életünk első sárga színű madagaszkári fody-ját. Hogy miért is különleges ez, kérditek. A madagaszkári fodyk hímjei , nászidőszakban (ez pont most van) jellegzetesen piros színűek a nőstények barnásszürke, verébre hajazó színezetüek , és van a harmadik szín, a sárga fody is, amit eddig még soha nem láttunk. Ezt szaknyelven flavisztikus változatnak hívják, a sárgák rendszerint hímek módjára viselkednek és bár próbálnak fészket építeni és nőstényeket elcsábítani, sajnos ők egy genetikai mutáció végett nemzőképtelenek.

 

A botanikus kertben láttunk először madagaszkári fody fészket is, méghozzá fiókákkal.

A napunk nagy részét a Botanikus Kert felfedezésével töltöttük, majd a város központi része felé vettük az irányt. Seychellen jövő héten lesznek a választások. A pártok a seychelle-i zászló színeiben neveznek és a pirosak, vagy ahogy ezt nálunk régebben nevezték, a vörösek vannak 38 éve kormányon. Állítólag idén kiélezett verseny lesz, de a mai napon a vörösek kampányoltak, ami természetesen itt nem az Európában megszokott kampány. A helyiek hatalmas, szinte karnevál szintű ünneplést tartanak. A kocsikon a vörös párt zászlói, a kisbuszok platóin a helyiek táncolnak a kocsiból üvöltő zenére. Látszólag nagyon fontos ez nekik, de hatalmas bulit csinálnak az egészből, amolyan igazi kreol módra.

Mi magunk is körbejártuk az eseményeket, hiszen ilyenkor mindig kitelepülnek különböző sátrakba „take away” ételt árulók, így láthatóan egyetlen „turistaként” bevetettük magunkat a vörösbe öltözött tömeg közé és elég esélytelenül, de próbáltunk elvegyülni. Sok videóval készülünk majd, amiket akkor láttok majd, ha hazaérünk, de minden szuper pillanatot igyekeztünk megörökíteni nektek, hogy Ti is részesei lehessetek az itteni történéseknek.

Miután jól laktunk és körbe néztünk, hazafelé vettük az irányt, ami igen kalandosra sikerült. Oda ahol lakunk egyetlen busz jár fel, ami egészen fel is hoz a hegyre, a többitől fel kell sétálni, így megkérdeztük a buszállomáson Victoriában melyik hozna minket haza. Ráböktek az egyik induló buszra, hogy azzal menjünk, mi pedig lelkesen fel is ültünk. Azonban ahogy utaztunk kiderült, ez egy eggyel arrébb lévő hegyre visz fel, mint ami nekünk kellett volna. Bár nem igazán tudtuk hol járunk és össze is zavarodtunk, mert ismerős volt a környék, így az egyik ismerősnek tűnő kereszteződésben leszálltunk. A busz azonban rég tovább ment, mire rájöttünk a tévedésünkre. Elővettük a kis térképünket és azon bogarásztunk, hol is lehetünk, amikor egy helyi, kreol srác sietett a segítségünkre. Barátságosan megkérdezte, hogy elvesztünk-e, mire mondtuk, hogy kicsit és megbeszéltük hol vagyunk és hova is szeretnénk menni valójában. Fogta a fejét rendesen, de végül olyan rendes volt, hogy azt mondta elkísér minket és megmutatja a hegyen át vezető rövidített útvonalat. Ő is arrafelé lakott, így útközben leraktuk a boltban vásárolt dolgait, majd tovább mentünk, ahol viszont a barátnője lakott. Már előtte mesélte nekünk, hogy barátnője angol és büszkén mutatta be nekünk pár perccel később. Mi már különösebben meg sem lepődtünk, hogy a 25-30 év körüli srác egy 50 éves nőt mutatott be, mint barátnőjét.  Mintha misem lenne természetesebb felajánlották, hogy egy fő útig kísérnek, ahonnan már biztosan haza találunk. De ez kb. 20 perc kutyagolást jelentett nekik hegyen-dombon át, aztán meg ugye vissza. Útközben én a srác barátnőjével beszélgettem, akiről kiderült két, szinte velem egykorú lánya van, egy régebbi házasságából, illetve, hogy 19 éves korában járt Cousin-on, mert egy helyi warden volt a barátja.
Ebből akkora beszélgetés kerekedett, hogy az is kisült, hogy ismeri a Cousin-os egyik mostani warden, Jason apukáját, aki szintén ott dolgozott régebben. El sem hittük, hogy ilyen kicsi a világ, legalábbis a Seychelles szigetek.

Útközben Laci fotózott egy új madárfajt is, a szigetekre behurcolt Helena-pintyeket (Estrilda astrild).

 

Nagyon hangulatos helyi kis házak mellett vitt az utunk, igazából nem is rossz néha elveszni, hiszen így egy-egy hely teljesen eldugott, más arcát is megismered. Egy percig sem bosszankodtunk a plusz kilométereken és lejtőkön, igaz, hogy erősen hálálkodtunk a Cousin-on töltött időkből szerzett állóképességünknek is. Valószínűleg azért e nélkül sokkal nehezebben bírtuk volna ezt a mai kalandunkat.